Fullmetal Alchemist: Brotherhood

  Edward és Alphonse, mint oly sok alkimista a bölcsek köve nyomába erednek, azonban nem a gazdagság vagy az örök élet iránti vágy hajtja őket, hanem egy végzetes hiba, amelyet mind a ketten kétségbeesetten próbálnak helyrehozni. Mikor útnak indultak azt gondolták felkészültek a legrosszabbra is, azonban arra nem számítottak hogy kutatásaik során olyan titkokra bukkannak, amelyekkel nem csak saját magukat sodorják veszélybe, de talán az egész állam sorsa a kezükbe kerül.

   Az anime Hiromu Arakawa (véleményem szerint egy őrült zseni) azonos című mangája nyomán készült a Bones stúdió gondozásában. Azt mindenképpen meg kell jegyezni, hogy ez nem az első anime, amit a manga kitermel magából, ugyanis a kétezres évek elején már készült belőle egy sorozat, amiért szintén a Bones felelt, az azonban oly mértékben elkanyarodott a mangától, hogy végül úgy döntöttek a történet megérdemel egy teljesen manga-hű feldolgozást is. Így született a Brotherhood a rajongók legnagyobb örömére. A megvalósítással kapcsolatban csak egy dolgot emelnék ki, mégpedig a zeneszerző - Akira Senju - munkáját, ugyanis zseniális saundtrack-et dobott össze. A zenék változatosak, és tökéletesen illeszkednek az eseményekhez, valamint a történet hangulatához, komolyan, szerintem az anime feleennyire sem lenne ütős, a zenéi nélkül - de azt tegyük hozzá, hogy még úgy is ütősebb lenne a legtöbb sorozatnál, így azonban olyan elképesztő erővel adja át az érzelmeket, hogy az ember szívét majd szétszakítják. (Bocs a megfogalmazásért, de egy túlérzékeny lány vagyok, aki épp a soundtrack-et hallgatja.)

   A sztorinak annyi erőssége van, hogy azt sem tudom hol kezdjem, ezért először a gyengeségét emelném ki. Ami nekem különösen fáj a Brotherhoodban az az első tizenöt rész, na nem azért, mert rosszak, hanem azért, mert túl rövidek. Mivel az első évad már ellőtte a manga első hat-hét kötetét, (hiába az eltérő főszál, a kiindulópontunk ugyanaz) a Brotherhood alkotói úgy döntöttek, felesleges túl sokáig húzni ezeket az eseményeket, így az első tizenöt részben megkapjuk kivonatolva, azt ami a másik évadban nagyjából harminc epizódot tesz ki. Ez egyébként egy teljesen érthető és logikus döntés, hisz miért akarnánk megnézni még egyszer ugyanazt? (Bár én tudnék emellett is érvelni.) Csakhogy ezek a részek fontosak a karakterek megismerése és megértése szempontjából, és aki ezzel a sorozattal csöppen bele az FMA világába, sok kacagtató, szomorú, elgondolkodtató dologról maradhat le, plusz az eseményeknek nincs ideje leülepedni (ez fontos, mert az FMA lélektanilag nagyon megterhelő tud lenni), bizonyos karakterek esetében pedig nincs időnk a kötődés kialakítására. (Ennek persze megvannak a maga áldásos hatásai is.) Így bár a két történet egymástól független én azt mondanám érdemes először az elsővel ismerkedni (vagy elolvasni legalább a manga elejét). Egyébként is Edwardból, akarom mondani az FMA-ból sosem elég.

   A pozitívumokkal már sokkal nehezebb dolgom lesz, ugyanis ezekkel akár több bejegyzést is meg lehetne tölteni. (Azt hiszem meg is fogok.) Az első és legfontosabb az, hogy az FMA az a típusú történet, amitől nem lehet csak úgy szabadulni, ha hagyod magad rád telepszik és nem tudod kiebrudalni a gondolataid közül annyi mondanivalója van. Ez talán elsőre nem hangzik túl biztatóan, de én szeretek gondolkodni, másrészt nem véletlen írtam azt, hogy ha hagyod magad, ugyanis maga a történet elképesztően komplex, lendületes, izgalmas, csavart csavarra halmoz. Ha nem akarsz rajta elmélkedni, hát akkor nem teszed, akkor csak hagyod, hogy az egész magával sodorjon, így is élvezni fogod. Az azonban biztos, hogy nem árt hozzá egy bizonyos szintű érettség. Engem lehet, hogy tizenhárom évesen nyelt el ez a világ, de hogy elsőre nem értettem sem az első, sem a második évadot az biztos. És gyomor is kell hozzá, nem a Shiki, Attack on Titan vagy Tokyo Ghoul féle gyomor, de van benne mit elviselni és ha nem jégből faragták a szíved akkor zsebkendőből is érdemes betárazni, mielőtt leülsz megnézni. 

   

   Nagyjából ebből következik egy másik erőssége is a sztorinak. Az FMA-ról ugyanis meg kell jegyezni azt is, hogy nem a vígjátékok szerelmeseinek írták, ennek ellenére meglepően sokszor kapja magát az ember azon, hogy a hasát fogja nevetéstől. Amikor egy ilyen érzelmileg kimondottan súlyos történetet telenyomnak poénokkal azzal könnyen agyon lehet csapni az egész hangulatát, ha nem a megfelelő helyen szúrják be őket, azonban az FMA ebben is jól teljesít. Ráadásul ennek a történetnek nagy szüksége is van rá, hogy komikus jelentekkel oldja a feszültséget, különben lehet, hogy hatvannégy rész szenvedés alatt egyszer csak eszünkbe jutna eret vágni, jobb esetben pedig csak félrerakni a sorozatot, amiről tudjuk, hogy nagy hiba volna.  

   Aztán ott vannak a karakterek. Sokan vannak, sokféle motivációval, és valamennyiük súlyos terhet visel a hátán. Egyesek részt vettek egy mészárlásba kifutó polgárháborúban, mások ugyanezt a háborút elszenvedték. Vannak, akik a családjuk túléléséért küzdenek, mások önmaguk elfogadásával és ez közel sem fedi le a palettát. Ott vannak azok, akik a veszteségeiken próbálnak túllépni és azok, akik romhalmazból próbálnak új életet fabrikálni maguknak. Mégis képesek összefogni, amikor azt a cselekmény megkívánja. Túllépnek bosszúvágyon, önmarcangoláson, gyűlöleten, elképesztően sok dolgot taníthatnak, ha figyelünk rájuk. A bejegyzés elején próbáltam összefoglalni miről szól ez az anime, röviden és lényegre törően. Na, azok voltak a konkrétumok. Azonban valójában nem az a lényeg, hogy hogyan szerzi meg két kölyök a bölcsek kövét. Nem, ez a történet másról szól. Szól fajgyűlöletről, előítéletekről, bosszúról, testvérekről, apa-gyermek kapcsolatról, összetartásról, háborúról, gyászról, arról hogy milyen sebeket hagy egy értelmetlen háború, szól változásról és legfőképpen kitartásról. Meg persze sok másról, amire itt most nincs hely. 

   De azért még egy-két dolgot csak meg kell említeni, ha már a karakterekről volt szó. Ennyi badass női karaktert egy halmon én még egy animében sem láttam. A másik klassz dolog a karaktereket illetően, hogy ha megfigyeljük meglehetősen sok "gyerek" karakterrel dolgozik a történet. (De megöregedtem, ha már legyerekezem Edwardot.) Sokszor látom azt könyvekben, hogy bár névlegesen a karakterek fiatalok a viselkedésük egy jóval idősebb személyt tükröz. A Fullmetal Alchemist karaktrei nagyon sok mindenen mennek keresztül és néha felnőtteket megszégyenítő módon kell cselekedniük ennek ellenére sosem tűnnek koravénnek. A szerző remekül egyensúlyoz a komolyság és a gyerekes viselkedés között, nincs olyan pillanat, amikor ne hinném el, hogy Edward 15 éves. Képes felnőttként viselkedni, de ha például az érzelmeiről van szó ennél éretlenebb már nem is lehetne, vagy hasonló lehet a benyomásunk akkor is, amikor asszisztálnak egy gyermek születésénél és Ed elképesztően gyerekesen rácsodálkozik az egészre. Ezek a "gyerekek" nem fásulnak bele abba, amit az élet rájuk mér, képesek gyerekek maradni. Részben ez teszi lehetővé a feszültség humorizálással történő oldását, meg azt is, hogy végén nem kell minden szereplőt beutalni pszichiátriára. 

   Vigyázat enyhe spoiler következik! 

   Bocs a tényleg enyhe spoiler miatt, de nem tudom útnak indítani ezt a bejegyzést anélkül, hogy ha csak ködösen is, de ne beszelnék egy kicsit a befejezésről. Az a helyzet, hogy a Brotherhood-nak nagyon értékes lezárása van. És nem, nem azért mondom ezt, mert az első évad kiábrándító befejezése után három évig kellett várnom arra a befejezésre, amin szintúgy elfújok egy százas csomag zsebkendőt, de ezúttal az örömtől és nem a kétségbeeséstől. Emlékszem egyszer azt mondtam, hogy nem igazán vagyok a giccses befejezések híve, de túléltem volna, ha az első évad végén giccstengerben úszunk, simán kompenzálta volna az azt megelőző ötvenegy rész szenvedés. Ennek ellenére azért fájt volna a giccses lezárás. Ezért örülök annak, hogy bár a Brotherhood vége happy end, mégsem az a giccses fajta, ezért értékes. Mert az igaz, hogy a legtöbben célba érnek a történet végére, de nincs olyan ember, aki veszteségek nélkül úszta volna meg a kalandot. Szinte érvényesülni látszik az egyenértékűség elve - ami a sorozatban az alkímia alaptörvénye - hogy nem kaphatsz semmit anélkül, hogy ne áldoznál fel valamit cserébe. Talán Edward fizette a legnagyobb árat a boldog befejezésért (az én szempontomból legalábbis), de mivel enyhe spoilert ígértem ennél mélyebben nem mászok bele a témába. Viszont pont ezek miatt a veszteségek miatt tudjuk értékelni mindazt, amit a karakterek elértek. Nem ringat abba a hamis elképzelésbe, hogy bármit elérhetünk áldozatok nélkül. Inkább azt mondja, hogy mindig lesznek nehézségek és mindig lesznek áldozatok, amiket meg kell hoznunk a céljainkért, mindössze tudnunk kell értékelni azt, hogy mi az, aminek az árán még hajlandóak vagyunk elérni a célunkat, és ha túl magas az ár, akkor hogyan tudunk olyan utat találni, ami ugyanahhoz a célhoz vezet. 

   Enyhe spoiler vége.

   Hűűű...elképesztően jó érzés mindezt leírni, olyan mintha megtennék valamit, amire már kilenc éve vártam csak nem tudtam róla. (És még remélem jó sok mindent le fogok írni ezzel az animével és mangával kapcsolatban, mert ez olyan történet, ami mindig tud újat mondani, nem számít hányszor nézed meg és egymagadban soha nem is fogsz tudni mindent felfedezni benne.)

   

   Köszi, ha eddig elolvastad és ezzel a képpel búcsúznék, mert Edből tényleg sosem elég!