Ransom Riggs: Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei

   Eltudnánk képzelni izgalmasabb időtöltést, mint hogy grandiózus épületeket emelhessünk felnőtt pelenkák dobozaiból az Okos Drogériában? Azt hiszem igen. Kiváltképp akkor, ha gyerekként csüngtünk mesemondó nagyapánk ajkán és órákat töltöttünk világtérképek fölé görnyedve, amíg a jövendőbeli expedícióinkat terveztük. Csakhogy egyszer minden gyermek életében eljön az a pillanat, amikor rá kell döbbennie arra, hogy mesék márpedig nem léteznek, és nem túl kellemes tapasztalat az, ha ez a rádöbbenés a szociális környezetünktől kapott verbális gyomros formájában jelentkezik. Jacob azt gondolta örökre végzett Portman nagypapa szörnyetegekről és különleges gyermekekről szőtt tündérmeséivel, amikor egy napon szembesülnie kell a nagyapja rejtélyes halálával. A gyászban pedig nem marad más társa csak a férfi túlfűtött képzeletének és ködös utolsó szavainak öröksége. Jacob pedig rájön arra, hogy addig nem lehet nyugta, amíg fel nem göngyölíti nagyapja nem mindennapi múltját.

   Nos, valahogy így indul a történet. Ezek után a mindenre elszánt Jacob meggyőzi az édesapját, hogy együtt vegyék a nyakukba a világot és elutaznak Cairnholm távoli szigetére, ahol talán végre találkozhatnak Vándorsólyom kisasszonnyal, az igazgatónővel, akinek az árvaházában egykor Portman nagypapa is nevelkedett. Jacob felkutatja az árvaházat, azonban nem talál mást csak romokat. Nincsenek sem gyermekek. Sem igazgatónő. Nagyjából 1943 óta. Csakhogy akkor ki írta a rejtélyes levelet Portman nagypapának néhány évvel ezelőtt? Szerencsére Jacob nem adja fel, hívja az árvaház, ő pedig enged neki. Pedig amikor visszatér a romok közé még nem is sejti, hogy az élete véglegesen összefonódott a különleges gyermekekével.

   Kezdjük ott, hogy ez az egyik kedvenc könyvem. És, bár én rajongok érte ez akkor is egy meglehetősen alulértékelt könyv (aminek az a nagy előnye, hogy így legalább pofátlanul olcsón jutottam hozzá). Mindig elkövetem a hibát, hogy megbízom a molyos értékelésekben. Nagy hiba, ugyanis a Percy Jackson értékelése hiába verdesi az eget, én akkor sem szállok tőle, ez a könyv pedig hiába stagnál hetven százalék körül, akkor is zseniális. Igen, néha logikátlan, igen néha erőltetett, oké, a karakterek néha furák, és nem, nem szépirodalmi minőségű, és pont ezért mondom azt, hogy meglehetősen jónak kell lennie ahhoz, hogy képes legyek túllépni a hibáin és képes legyek egyszerűen csak szeretni. Ezt kevés könyvvel teszem meg. Az egészet ahhoz tudnám hasonlítani, amit a rajztanárom mondott nekem, amikor megmutattam neki a portréimat. „Hát igen ez az orr nem az igazi, a szemek sincsenek pont a helyükön, és a szája. De jól van tálalva!” Hát ez a könyv is jól van tálalva nem is kicsit. (Na jó, engedjétek meg, hogy kicsit túlértékeljem ezt a könyvet.)

   Ami magát a könyvet illeti a kivitelezés gyönyörű és igényes, ebben szerintem a legtöbben egyetérthetünk. A képek pedig! Szerintem óriási ötlet régi fotókra építve történetet konstruálni. Azt persze nem tagadom, hogy voltak fotók, ahol igencsak erőltetettre sikerült a kapcsolat, ami talán a könyv legnagyobb hibája. Az viszont biztos, hogy a képek igencsak jó hangulatteremtőnek bizonyultak a leírás mellett, én nem egyszer hátrapillantottam a vállam fölött olvasás közben, jóllehet semmi horrorisztikus sincs a lapokra vésve. Azonban a különleges hangulat, amit a képek és a történet együtt alkotnak meg, csak az egyik oka annak, hogy beleszerettem a regénybe.

   A másik (igen komoly) oka a könyv iránti rajongásomnak, hogy pont akkor találtunk egymásra, amikor reménytelenül beleszerettem egy Balaton parti romos, elhagyatott kastélyba. Egyébként is érzek valamiféle különleges vonzalmat a lakatlan, romos és minimum két méter gazzal benőtt épületek felfedezése iránt. Jacob pedig elég alaposan feltár egy a korábbi leírásnak pont megfelelő árvaházat, és ez akkor pont elég volt a szerelemhez. Ennek a fiúnak azonban sikerült találkoznia egy másik vágyammal is (amiért nyilván a Harry Potternek kellene köszönetet mondanom), ugyanis megmutatta, hogy egy ilyen reménytelen lúzer, hogyan törhet ki ebből a rémisztő átlagosságból. Nem jött meg a roxforti baglyod? Légy különleges! Jacob fájóan normálisnak érzi magát a különlegesek világában, azonban minél mélyebbre ás Vándorsólyom kisasszony titkaiban, annál nehezebben hagyhatja figyelmen kívül a jeleket, amelyek azt sugallják, hogy: Fiam te igazán nagy tettekre vagy hivatott. Talán nagyobbakra, mint a nagyapád! És ez megint csak egy lényeges dolog a történetben. Jacob számára Portman nagypapa igazi példakép volt. Mindig is arra vágyott, hogy kalandokban legyen része, hogy igazi felfedező lehessen, hogy annyi történetet mesélhessen el egyszer, mint Portman nagypapa. És most itt a lehetőség, nem csak a férfi életét örökli meg, hanem talán még túl is tehet rajta. Ő, az egyszerű gimis, a lúzer, az átlagos, az önbizalom hiányos floridai srác is megkapja az esélyt, hogy felfedező legyen, pedig már az édesanyja is megmondta, hogy: fiam, nem lehetsz felfedező, mert már mindent felfedeztek.

 
   Szóval szeretem ezt a könyvet, mert egy csodálatos, misztikus világba ránt bele, mert általa egy kicsit én is felfedező lehetek, és most komolyan, hát ki szeretne királykisasszony lenni, ha egyszer annyi felfedezni való vár rá?

   Aki pedig elkezdi a sorozatot abba ne hagyja az első kötet után, a második után pedig végképp ne!