Értekezés a Dzsungel könyvéről
Palacsintát sütöttem és közben azon agyaltam, hogy vajon mennyire hallatszik ki az utcára az, hogy végig kornyikálom közben az egész musicalt? Na, valahol itt jutott az eszembe, hogy illene már befejeznem ezt a bejegyzést. Igen, pontosan akkor, amikor Akela Mauglival együtt engem is próbált meggyőzni arról, hogy én bizony farkas vagyok. Remélem tényleg nem hallotta senki.
Mikor megláttam a Pécsi Családi Színházi Fesztivál plakátját a kollégiumban, rajta a Dzsungel könyvével, hirtelen nagyon bánni kezdtem, hogy csak május végéig terveztem a városban maradni, aztán amikor szerencsés és kevésbé szerencsés körülményeknek köszönhetően mégis csak úgy alakult, hogy júniusban is a kollégiumban fogom tengetni a napjaimat, az volt az első dolgom, hogy jegyet váltottam az előadásra, elsősorban azért nehogy meggondoljam magam, meg azért is, mert úgy láttam rohamtempóban fogynak a jegyek. A közénség a fesztivál keretein belül a Komáromi Jókai Színház előadásában tekinthette meg a darabot, főszerepben Sándor Péterrel.
A Dzsungel könyve Maugli története, a gyermeké, akinek a szüleit megöli Sir Kán a tigris és a kis túlélőtelnézést, túl sok volt a Harry Potter, bár kisebb összezördülés árán, de befogadja az Akela vezette farkas falka. Mauglinak a dzsungelban töltött évek alatt Akelán kívül még két gondviselőjét nevezhetjük meg. Balut a medvét és Bagirát a fekete párducot. A gyermek megismeri a dzsungel a lényeit, különböző kalandokba keveredik bele, azonban a dzsungelben töltött gondtalan évek végén rá kell jönnie arra, hogy addig sem neki, sem Sir Kánnak nem lehet nyugta, amíg mind a ketten életben vannak, tényleg egész Harry Potter-es, nem?, ahogyan azzal is szembe kell néznie, hogy sosem lehet valódi tagja a farkas falkának, melyben felcseperedett.
Ezek után mondhatnánk, hogy ez egy történet a bosszúról. Bosszú, amiért egy gyermek elvesztette a szüleit vagy bosszú, mert az ominózus eset óta a Nagy Sir Kánt csak sánta tigrisként emlegetik. Véleményem szerint, azonban ez sokkal inkább szól egy fiúról, aki egyszerre tartozik két csoporthoz - biológiai valója és identitása folytán -, de valójában egyiknek sem része igazán. A farkasok bár látszólag befogadják - azt persze le kell szögezni, hogy ez külső nyomásra történik és nem belső intencióból - mégis bennük van az embertől való ösztönös félelem, ami abban is megmutatkozik, hogy nem állhatják Maugli tekintetét, hiába bizonyítja a fiú számtalanszor a jóságát, szelídségét, vagy az irántuk való tiszta szeretetét. Amikor Akela, a ridegfarkas hatalma megrendül, többé már nincs, ami össze tartsa a falkát. Engednek Sir Kán befolyásának és ezzel felszínre törnek Mauglival, az Emberrel kapcsolatos kétségeik és félelmeik. Ekkor tapasztalja meg Maugli először a kitaszítottságot. Ráadásul a többiek árulása által okozott mély seb mellett meg kell küzdenie a tanítómestere, Balu elvesztésével járó gyásszal is.
Engem meglepetésként ért, hogy miután végighallgattuk,bár én bőgni szoktam, az Amíg őriz a szemedet, nem gördült le rögtön a függöny, ehelyett az előadás folytatódott a Csak egy út van című szerzeménnyel, amiről számomra csak később derült ki, hogy a Dzsungel könyve jubileumi előadására írtak. Akkor nagyon különös volt, de így utólag nem is értem, hogy hihettem, hogy a musical teljes nélküle. Egyébként nem is volt teljes, mivel Dés László a megjelenésekor azt nyilatkozta, hogy korábban a szűkös határidő miatt választania kellett Bagira és Maugli búcsúdala között. Bagira nyert. Most viszont sikerült pótolni ezt a hiányosságot, nem is akárhogyan, mivel hihetetlenül jól jeleníti meg Maugli belső világát, mikor arra kényszerül, hogy elhagyja a falkát. Félelem, bizonytalanság, düh, dac, ezeknek a kifejezése egyszerűen szükséges ahhoz, hogy Maugli eljusson az elfogadásig, és képes legyen továbbhaladni a saját, járatlan útján. Aki hozzám hasonlóan elmulasztotta volna az ismerkedést ezzel a szerzeménnyel, annak ajánlom Sándor Péter előadásában. Youtube-on fellelhető, ugyanis az eredeti felvétel Oláh Gergővel engem nem győzött meg. Abból nekem hiányzik a lényeg. Az érzelmek.
Ezután a kitekintés és egy színházi szünet után a történet azzal folytatódik, hogy Maugli csalódottságában az emberekhez menekül. Akik a farkasokhoz hasonlóan kirekesztettként kezelik. Ez részben a szintén ösztönös xenofóbiából, vagyis az idegenektől való félelemből táplálkozik. Hogyan bízhatnék meg valakiben, akinek számomra nincs múltja, nem tudok róla semmit, sőt nagyon úgy tűnik, hogy még az emberek nyelvét sem beszéli, azt meg ne is említsem, hogy a feleségeink bezzeg igencsak szemrevalónak találják. (Na jó, ez utóbbiért valószínűleg a musical szerzőinek fantáziáját tehetjük felelőssé.) Mindez persze nem felmentés, de azt el kell ismernünk, hogy ez a félelem sajnos általános emberi reakció, amin meg kell tanulni felül emelkedni, ahogyan azt Tuna is teszi Mauglival.
A félelem mellett vagy pont abból fakadóan megjelenik az emberi gonoszság is. A darabban van egy jelenet - elnézést, ha kicsit összemosom a könyvvel - amikor Maugli lenyúzza Sir Kán bőrét a fővadász pedig árulással gyanúsítva meg a fiút megpróbálja ellopni a dicsőséget és Maugli ellen fordítani a falu népét. A színházban két székkel odébb ült egy kisfiú, aki igazságérzetesen felkiáltott: "Miért hazudik? De hát nem is így történt. Ez hülye." A mellettem ülő apuka rászólt, de hogy miért? Számomra ez egy nagyon fontos pillanat volt, mert ült ott egy gyermek, aki hallotta a hazugságot, de még nem látta mögötte az ártószándékot. Maugli egyébként nem bosszúból öli meg Sir Kánt, ennek a cselekedetének mindössze egyetlen célja van, az hogy bebizonyítsa, hogy ő, az Ember különb farkas a falka bármely tagjánál, mert ő megtartja a szavát.
Végül Tuna, egy Ember szeretete lesz az, ami megmutatja Mauglinak, hogy neki is van helye a világban, egy hely ahol nem kell megtapasztalnia kitaszítottságot.Szeretet. Harry Potter rajongók, ismerős? Megragadóan fogalmazza ezt meg a Finálé dalszövege is:
"Maugli: Itt vagyok, mint egy százszor elhajított kő. Mit eldobott minden kéz. Látod, áldás nem követ!?"
"Tuna: De, itt vagyok és az égen, ha megvakulnak mind a csillagok, az éjben majd én gyújtok tüzet, és itt leszek, hogy érezd így nem szeret, csak az ember!"
A Dzsungel könyve Maugli története, a gyermeké, akinek a szüleit megöli Sir Kán a tigris és a kis túlélőt
Ezek után mondhatnánk, hogy ez egy történet a bosszúról. Bosszú, amiért egy gyermek elvesztette a szüleit vagy bosszú, mert az ominózus eset óta a Nagy Sir Kánt csak sánta tigrisként emlegetik. Véleményem szerint, azonban ez sokkal inkább szól egy fiúról, aki egyszerre tartozik két csoporthoz - biológiai valója és identitása folytán -, de valójában egyiknek sem része igazán. A farkasok bár látszólag befogadják - azt persze le kell szögezni, hogy ez külső nyomásra történik és nem belső intencióból - mégis bennük van az embertől való ösztönös félelem, ami abban is megmutatkozik, hogy nem állhatják Maugli tekintetét, hiába bizonyítja a fiú számtalanszor a jóságát, szelídségét, vagy az irántuk való tiszta szeretetét. Amikor Akela, a ridegfarkas hatalma megrendül, többé már nincs, ami össze tartsa a falkát. Engednek Sir Kán befolyásának és ezzel felszínre törnek Mauglival, az Emberrel kapcsolatos kétségeik és félelmeik. Ekkor tapasztalja meg Maugli először a kitaszítottságot. Ráadásul a többiek árulása által okozott mély seb mellett meg kell küzdenie a tanítómestere, Balu elvesztésével járó gyásszal is.
Engem meglepetésként ért, hogy miután végighallgattuk,
Ezután a kitekintés és egy színházi szünet után a történet azzal folytatódik, hogy Maugli csalódottságában az emberekhez menekül. Akik a farkasokhoz hasonlóan kirekesztettként kezelik. Ez részben a szintén ösztönös xenofóbiából, vagyis az idegenektől való félelemből táplálkozik. Hogyan bízhatnék meg valakiben, akinek számomra nincs múltja, nem tudok róla semmit, sőt nagyon úgy tűnik, hogy még az emberek nyelvét sem beszéli, azt meg ne is említsem, hogy a feleségeink bezzeg igencsak szemrevalónak találják. (Na jó, ez utóbbiért valószínűleg a musical szerzőinek fantáziáját tehetjük felelőssé.) Mindez persze nem felmentés, de azt el kell ismernünk, hogy ez a félelem sajnos általános emberi reakció, amin meg kell tanulni felül emelkedni, ahogyan azt Tuna is teszi Mauglival.
A félelem mellett vagy pont abból fakadóan megjelenik az emberi gonoszság is. A darabban van egy jelenet - elnézést, ha kicsit összemosom a könyvvel - amikor Maugli lenyúzza Sir Kán bőrét a fővadász pedig árulással gyanúsítva meg a fiút megpróbálja ellopni a dicsőséget és Maugli ellen fordítani a falu népét. A színházban két székkel odébb ült egy kisfiú, aki igazságérzetesen felkiáltott: "Miért hazudik? De hát nem is így történt. Ez hülye." A mellettem ülő apuka rászólt, de hogy miért? Számomra ez egy nagyon fontos pillanat volt, mert ült ott egy gyermek, aki hallotta a hazugságot, de még nem látta mögötte az ártószándékot. Maugli egyébként nem bosszúból öli meg Sir Kánt, ennek a cselekedetének mindössze egyetlen célja van, az hogy bebizonyítsa, hogy ő, az Ember különb farkas a falka bármely tagjánál, mert ő megtartja a szavát.
Végül Tuna, egy Ember szeretete lesz az, ami megmutatja Mauglinak, hogy neki is van helye a világban, egy hely ahol nem kell megtapasztalnia kitaszítottságot.
"Maugli: Itt vagyok, mint egy százszor elhajított kő. Mit eldobott minden kéz. Látod, áldás nem követ!?"
"Tuna: De, itt vagyok és az égen, ha megvakulnak mind a csillagok, az éjben majd én gyújtok tüzet, és itt leszek, hogy érezd így nem szeret, csak az ember!"
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése