Harry Potter és a főnix rendje

Avagy a Roxfortban is lehet pocsék éved...

Ő, akit nem nevezünk nevén visszatért, ám a keserű igazságot a varázslótársadalomnak csak egy töredéke hiszi el hősünknek, míg a többség a tagadásba menekül. Jól lehet a Reggeli Próféta is tesz arról, hogy a kis túlélő szavait mindenki kritikával illesse, hisz ki venné komolyan az elmeháborodott Harry Potter, és a szenilisnek titulált Dumbledore szavait. Ennek köszönhetően Harry nem is számít felhőtlen boldogságra még az iskola falai között sem, azonban arra, amit ez az év tartogat a számára még ő sem volt felkészülve, ahogyan a lelkes olvasó sem.

Ami engem illet tizenkét évig, tizenkét hosszú évig sínylődtem az Azkabanban éltem abban a hitben, hogy utálom ezt a kötet, már amennyire egy rajongó utálni a tudja a sorozat bármely kötetét. Harryt kiutálják a társai, a nyakába varrnak egy pöffeszkedő boszorkányt a minisztériumból, apránként minden örömforrásától megfosztják, a lányokkal sincs szerencséje, ráadásul Dumbledore jó szándékú támogatására sem számíthat.

Aztán ahogy ezt végiggondoltam rájöttem, hogy eddig túl kamasz voltam ahhoz, hogy észrevegyem micsoda szépségei vannak ennek a könyvnek. (Na persze ez nem azt jelenti, hogy nem akartam időnként...na jó gyakran a falhoz vágni eme vaskos művet, mert ó, de még mennyire, hogy akartam...de erős voltam és nem tettem, már csak azért sem, mert ez volt életem első saját regénye, már régi könyv illata van és sárgulnak a lapjai!) Szóval az a helyzet, hogy én pont olyan kamasz voltam, mint Harry, olyan kis ingerült és veszekedős és igazságtudatos és még sorolhatnám, emiatt folyton arra koncentráltam olvasás közben, hogy ez az év egy szívás, ráadásul Umbridge szakasztott mása egy régi tanáromnak, akihez nem fűz túl sok kellemes emlék és hát kit tenne boldoggá, hogy folyton felhánytorgatják azokat bizonyos borzalmas általános iskolai éveket?
Ezek után én lepődtem meg a legjobban, hogy mennyire elvarázsolt ez a kötet, így negyedjére, holott eddig folyton azt hangoztattam, hogy mennyire, de mennyire borzalmas egy történet ez. Hogy lehet, hogy korábban nem vettem észre, hogy mi lappang a sorok között?

Én csak széthúzásról és ellenségeskedésről olvastam eddig, holott, itt láthattuk, hogy milyen az igazi összefogás. Talán sokan elfordultak Harrytől, de azon kevesek, akik maradtak, egymással karöltve dolgoztak egy közös célért, ami legtöbbször persze az volt, hogyan törjenek borsot Umbridge orra alá. És ebben ám nem csak a diákok vettek részt! Dumbledore háttérbe szorulásával sokkal közelebb kerülhettünk a tanárikar többi tagjához is, akikről kiderült, hogy néha nem is különböznek annyira a tanítványaiktól, kiváltképp akkor, amikor egy békaképű boszorkánnyal kell szembeszállni, (immár egészen biztos, hogy McGalagony professzor a példaképem). De nem csak a tanárokról tudhattunk meg többet, olyan szereplők kaptak egyre hangsúlyosabb szerepet, mint Neville, Ginny vagy Luna.
Híd ez a könyv, amely nem csak hőseinket vezeti egyre inkább felnőttkor küszöbe felé, de magát a sorozatot is, már nem alsó tagozatos meseregény, hanem igazi komoly ifjúsági történet, ami megfelelő alapot ad a későbbi történéseknek.

Ezek után azt mondom üljünk le, vegyük a könyvet a kezünkbe vagy akármelyik Potter regényt és lázadjunk, legalább a napirendünk ellen, ezt néha még Hermione is megengedheti magának.

"- Lazítsunk egy kicsit ma este! (...)
Ron hitetlenkedve meredt rá.
- Jól vagy Hermione?
- Most, hogy kérdezed - felelte nevetve a lány -, tényleg egy kicsit...lázadósnak érzem magam."
(Harry Potter és a főnix rendje 548. o.)