A japán rajzfilmek (animék) különlegessége a nyugati
kultúra termékeivel szemben, hogy még az akciódúsabb történetekben is inkább a
karakterek kerülnek a történet centrumába a cselekmény helyett. Ennek
következtében lehetséges, hogy egy átlagos tévénéző számára az epizódok jó
része a cselekmény szempontjából irrelevánsnak vagy jelentéktelennek tűnhet,
azonban pont ezek az epizódok adnak a karaktereknek és a történetnek valódi
mélységet. Ez teljes mértékben érvényes a Fullmetal Alchemist című sorozatra
is, amely bár igen kidolgozott, összetett, kellőképpen izgalmas és fordulatos
történetet mesél el, számomra mégis sokkal érdekesebb a jellemfejlődés, amelyen
a karakterek keresztül mennek és a sorok mögött rejlő „mélyebb igazság”
(ahogy Dr. Marcoh, a sorozat egyik kérészéletű, ám annál nagyobb
jelentőségű karaktere fogalmazna).
A Fullmetal Alchemist[1] Hiromu
Arakawa azonos című képregénye nyomán készült japán rajzfilmsorozat,
amely egy alkimista testvérpár történetét meséli el ötvenegy epizódban. Edward és Alphonse
Elric tehetséges alkimisták, akik gyermekként nem tudják feldolgozni
édesanyjuk tragikus halálát, így kétségbeesésükben és bánatukban abba a hitbe
ringatják magukat, hogy az alkímia segítségével visszahozhatják a holtat az
élők világába, azonban nem számolnak azzal, hogy a világon semmi sincs, ami
egyenértékű volna az emberi lélekkel.
Az egyenértékűség elve az alkímia alapszabálya, ami
kimondja, hogy semmihez sem juthatunk anélkül, hogy valamit adnunk ne kelljen
cserébe. Amennyiben ez nem teljesül – márpedig az emberi lélek esetében ez
sosem teljesülhet – az alkímiai reakció nem csak kudarcba fullad, de még
katasztrófába is torkollik, vagyis az Elric fivérek kísérletét eleve nem
koronázhatja siker. Ugyan az alkímiai reakció elindul, a végeredmény még csak
meg sem közelíti azt, hogy milyen is egy ember. A humán transzmutáció – ami az
emberkísérletek összefoglaló neve a sorozatban – bár sikertelen, a fivérek nagy
árat fizetnek az egyenértékűség elvének jegyében. Edwardot, az idősebb és
tehetségesebb testvért a bal lábától fosztják meg, míg Alphonse egész testét
felemésztik az alkímia erői és fizikai testétől megfosztott lelke csakis bátyja
lélekjelenlétének köszönhetően nem vész el örökre a különböző dimenziók közti
átmeneti térben: Edward a jobb karjával fizet azért, hogy fivére lelkét egy
régi páncélhoz csatolja, és ezáltal új testtel ruházza fel őt. A feltámasztási
kísérletet és annak bukását követően a testvérek arra teszik fel életüket, hogy
helyrehozzák gyermekkori ballépésüket, ezért hamarosan a minden alkimista által
hőn áhított különleges matéria, a bölcsek köve után erednek. Mindezek érdekében
az akkor még csak tizenkét éves Edward vállalja, hogy állami alkimistaként
tehetségét a hadsereg szolgálatába állítja, ám a bölcsek kövét kutatva
hamarosan borzalmas titkokra bukkan.
Mint láthatjuk a Fullmetal Alchemist két ifjú
története, akik jobbhíján az alkímiában lelnek támaszra, életfilozófiájukat
pedig áthatja az egyenértékűség elvébe vetett hitük. Különösen igaz ez
Edwardra, aki nem csak mindennél jobban hisz az alkímia mindent megoldó
erejében, hanem kétségbeesetten kapaszkodik is abba, ez pedig igen gyakran
beszűkíti azt, ahogyan a világot látja. Kisgyermekként a fivérek azért
fordulnak az alkímiához, hogy betöltsék az űrt, melyet a szintén alkimista édesapjuk,
Hohenheim hiánya okozott az életükben. Régi könyvekből autodidakta
módon sajátítják el az alkímia alapjait, és ezzel együtt az egyenértékűség
elvét is, amelyet hamarosan az élet minden területére kiterjesztett
alapszabályként fogadnak el. Kezdetben az alkímia csak egy játék, bűvésztrükk[2], amellyel egymást szórakoztatják és amellyel mosolyt
csalhatnak édesanyjuk gyakran búskomor arcára, ám az édesanyjuk halálát
követően az alkímia nem maradhat játék, helyette a problémamegoldás elsődleges
eszközévé válik.
Amikor Edward állami alkimista bizonyítványt szerez,
és ezáltal hivatalosan is a hadsereg szolgálatába áll, egyre több olyan
eseménnyel néz szembe, amelyek alapjaiban rendítik meg az alkímiába vetett
megkérdőjelezhetetlen hitét és bizalmát. Vegyük például a reménytelenség
fogságában vergődő apát, aki emberkísérletekbe rángatja a lányát, hogy
kilábaljon a kilátástalanságból, az alkímia miatt mészárlásba forduló
polgárháborút, vagy a férfit, aki kizárólag a kegyetlen vérbosszú eszközét véli
az alkímiában felismerni. Néhány epizód, és a játék és segítségnyújtás
tudománya a pusztítás elsődleges eszközévé válik. Az alkímia hanyatlását
követően pedig az egyenértékűség elve sem maradhat többé megkérdőjelezhetetlen
igazság. Vajon erőfeszítéseinket tényleg siker koronázza? Vajon tényleg bármit
elérhetünk, ha elég keményen dolgozunk?
Edward könyvekből tanulta a tudományt, és a
tapasztalatok nem voltak restek ezt felülírni. A Fullmetal Alchemistben
megkérdőjeleződik az egyenértékűség elve, és ez Edward számára kinyitja a
világot. Rákényszerül arra, hogy kérdéseket tegyen fel, és hogy válaszokat
keressen rájuk. És bár egy pillanatra meginog Edward egyenértékűség elvébe
vetett hite, a sorozat végül mégsem hagyja, hogy megdőljön ez az eszme: Edward
továbbra is hisz benne, immáron azonban saját meggyőződésből teszi ezt és nem
azért, mert valaha ezt olvasta néhány poros könyv lapjain. Nagymamám gyakran
mondogatta nekünk, hogy „a kerék mindig megy annyit fel, mint amennyit le” így
tehát azt gondolom, bárhogy is fogalmazzuk meg, az egyenértékűség elve minden
ember életében fontos ahhoz, hogy megőrizzük cselekvőképességünket és hogy
elhiggyük: igen is lesz foganatja erőfeszítéseinknek.
A Fullmetal Alchemist főhőseinek azonban nem csak
belső csatákat kell vívniuk, hiszen komoly kihívást jelentenek számukra a
sorozat antagonistái, vagyis a homunculusok és mesterük. A homunculusok, ahogy
nevük is sugallja, mesterségesen létrehozott, emberekhez hasonlatos
teremtmények, akik az alkímia segítségével történő feltámasztási kísérletek
melléktermékeként jönnek a világra, többnyire az alkímiai reakciót végrehajtó
alkimista tudta nélkül. Létrejöttük módjából fakadóan, fizikai megjelenésüket
tekintve többnyire megőrzik azon elhunyt személyek vonásait, akiknek a
feltámasztási kísérlete során születtek, elsődleges motivációjuk pedig az, hogy
a bölcsek kövét megkaparintva valódi emberekké válhassanak, annak ellenére,
hogy szánalmas, manipulálható és alsóbbrendű teremtményekként tekintenek az
emberekre.
A homunculusok tehát abból a szeretetből – és persze a
fel nem dolgozott gyászból – születnek, amelyet az alkimista érez egy elhunyt
hozzátartozója iránt, így a kreátora előtt megjelenő homunculusban nem csak egy
múltbéli ballépés lenyomatát vélhetjük felfedezni, hanem általuk fizikai formát
ölt az a veszteség, amelyet az őket létrehozó alkimista átélt. Számomra a
homunculusokkal való harc szimbolikus módon a gyásszal és a veszteséggel való
megküzdést jeleníti meg, a történet szempontjából ezért is fontos, hogy Edward
lesz az, akinek meg kell vívnia a végső harcot és el kell pusztítania a
teremtményt, amit létrehozott, mert csak így juthat el addig, hogy véglegesen
lezárhassa magában mindazt, ami a múltban történt, hogy ezáltal feloldozást
nyerhessen a benne lakozó bűntudat alól. Úgy vélem, a Fullmetal Alchemist ezzel
a lépéssel igazolja és nyomatékosítja azt, hogy a veszteség érzésével való
megküzdés szükségszerű és teljesíthető feladat.
Zárójelben azért megjegyezném, hogy bár jelentőséget
vélek tulajdonítani annak, hogy a sorozatban homunculusok sorsa a pusztulás –
és néha úgyis érzem, hogy ezek a lények, akik a halálból születnek gyakran a
halálba is vágynak vissza – mégsem értek ezzel egészen egyet. A homunculusok,
bár a szeretetből jönnek világra, csupán gyűlölettel vannak tele ez pedig elsősorban
annak a manipulatív közegnek az eredménye, amely a tágabb társadalmon belül
magába fogadja őket. A homunculusok halhatatlanok, nem tudnak alkímiát
használni és meglepő különleges képességeik vannak, ugyanakkor saját
személyiséggel és érzésekkel rendelkeznek. Harag (Wrath) – egy még
szocializálatlan homunculus, akire az Elric fivérek találnak rá – példája is
jól mutatja azt, hogy a homunculusok a tágabb társadalomba beilleszkedni képes
lények, akiknek az emberek iránti ellenszenves attitűdje mindössze annak a
társas közegnek a konstrukciója, amely az elsődleges szocializációs közeget
jelenti a számukra. Ebben a kontextusban úgy érzem, a kreátoroknak lenne
választása azt illetően, hogy miként vállalják a felelősséget az általuk
létrehozott teremtményért. Elpusztítom, vagy vállalom, hogy segítem a
társadalomba történő integrálódását. Ebben az esetben számomra az utóbbi
jelenti a valódi felelősségvállalást. Ugyanakkor nyilvánvalóan kérdéses, hogy a
társadalom valaha is képes volna-e befogadni ezeket a teremtményeket?
A Fullmetal Alchemist egyébként nem csak a
homunculusokon keresztül veti fel annak a kérdését, hogy mitől is tekinthetünk
valakit embernek. A sorozatban viszonylag nagy szerepet kapnak a kimérák, akik
zsoldos katonákból emberkísérletek eredményeképpen létrehozott szuperemberek,
különleges képességeik révén mégis kilógnak a társadalomból, vagy példaként
említhetjük még a lélekkapcsolt karaktereket, akiket valamilyen módon
megfosztottak fizikai testüktől, lelküket pedig egy páncélhoz csatolták. Itt a
valódi kérdés persze nem az, hogy képesek volnánk-e befogadni egy fiktív világ
fiktív teremtményeit, hanem az, hogy milyen mértékben vagyunk képesek elfogadni
a másságot a saját világunkban, a saját közvetlen környezetünkben.
A halál motívuma nem csak a gyász és veszteség
kontextusában jelenik meg sorozatban, hiszen emellett központi szerepet kap
benne a haláltól, az elmúlástól való félelem, ahogyan a halhatatlanság
gondolata is. A sorozat fő antagonistája, Dante mindennél jobban vágyja a
bölcsek kövének hatalmát, hogy általa tovább nyújthassa már így is évszázadokon
átívelő életét. A bölcsek kövének segítségével, ugyan nyomorúságos áron, de
elérhető a hőn áhított örök élet, amennyiben az alkimista a kő segítségével
saját lelkét valaki más testéhez kapcsolja. Dante kétségbeesett módon
kapaszkodik üres és sivár életébe, sorozatosan kapcsolja lelkét másoktól lopott
testekbe, azonban hiába van birtokában az örök élet egy tökéletlen formája,
életének már nem maradt egyéb célja, minthogy a halhatatlanságot hajszolja.
Hiszen a kő hatalma nem végtelen, idővel kimerül, ennek következtében pedig
egyre rövidebb ideig lesz képes fenntartani azt a testet, amelyhez az alkimista
a lelkét csatolja, ezért a felhasználónak időről időre újabb követ kell
létrehoznia ahhoz, hogy életét meghosszabbíthassa. Mit ér tehát a
halhatatlanság, ha eredményeképpen életünk üressé válik, és cselekedeteinket
csupán az örök élet elvesztésétől való félelem motiválja?
A halhatatlanság egy másik megközelítését mutatja be a
történet Hohenheim – az Elric fivérek édesapjának – karakterén keresztül.
Hohenheim kezdetben hasonló utat jár be, mint Dante, azonban amikor felismeri
az élet valódi értékeit, a halhatatlanság hirtelen nyomasztó teherré válik a
számára, amelyről később önszántából mond le azzal a céllal, hogy hátralévő
napjait egyszerű halandóként élje le szerető családja társaságában, bár ahogyan
az a történetből később kiderül, ez a vágya nem valósulhatott meg.
A fentiek mellett fontosnak tartom, hogy szóljak még
néhány szót a sorozat befejezéséről is. Amikor először találkoztam a Fullmetal
Alchemisttel, rendkívül megviselt a keserédes befejezés, amelyben az Elric
fivérek részlegesen elérik ugyan céljukat, ám végezetül két külön dimenzióban
ragadva, egymás társaságát nélkülözve kell folytatniuk az életüket, ráadásul
Edward egy olyan világba került, ahol sosem létezett az alkímia, ezzel pedig a
sorozat megfosztotta őt attól a dologtól, amiben a leginkább hitt, amibe a
leginkább kapaszkodott. Edward számára az alkímia azonban ennél sokkal többet
jelent, hiszen elsősorban alkimistaként határozza meg önmagát, és bár sosem
mondja ki, de a sorozatból világosan kiolvasható, hogy az alkímia használatának
képessége nélkül értéktelennek, jelentéktelennek érezné saját személyét.
Akkoriban meglehetősen kiábrándítónak
tartottam az utolsó epizódot, úgy véltem ennyi traumatikus élményt követően már
végképp kegyetlenség, hogy a sorozat megfosztja Edwardot nem csak a számára
legfontosabb személytől, de még az alkímiától is. Azonban, mikor legutóbb
találkoztam a történettel, részemről már nyoma sem volt a tíz évvel ezelőtti
keserűségnek – és talán itt érhető tetten a befogadó jellemfejlődése – hiszen
ráébredtem arra, hogy a sorozat befejezése nem véglegesíti azt, hogy mi
történik a karakterekkel az utolsó epizód lejátszását követően, ehelyett
pusztán további munkára sarkallja őket, új célt és motivációt biztosít a
számukra. Úgy vélem valójában azért nem kedveltem ezt a befejezést, mert a
saját érzelmeimet vetítettem ki Edward karakterére (hiszen jogosan véltem úgy,
hogy Edward legalább annyira elkeseredett lesz a végkifejlet nyomán, mint
amennyire én voltam), ez pedig megakadályozott annak megértésében, hogy ez a
karakter ahelyett, hogy csüggedne a történtek miatt, képes elfogadni az alkímia
hiányát és ha kell, új tudományágakkal és technológiákkal ismerkedik meg annak
érdekében, hogy egy napon viszontláthassa fivérét.
Mindez talán abszurdnak tűnhet így leírva,
de úgy vélem, hogy a fantasy a népmesékhez hasonlóan a saját
fantasztikus elemein keresztül képes lehet arra, hogy a mindennapok
problémáit és nehézségeit szimbolikus formában jelenítse meg, és
ezáltal segítse saját élményeink, félelmeink, intrapszichés konfliktusaink
feldolgozását. Amikor először találkoztam ezzel a sorozattal elképesztő hatást
gyakorolt rám, és egészen a mai napig képes vagyok
benne újabb és újabb dolgokat felfedezni. Mikor
legutóbb újranéztem, azzal a nem titkolt szándékkal tettem, hogy
végre-valahára a végére járok annak, hogy mi az a mozzanat, mi az a mögöttes
tartalom, ami miatt a Fullmetal Alchemist képes még ma is – így
tíz évvel később is – ennyire magával ragadni. Bár a fentiekben igyekeztem
rendszerezni és formába önteni a sorozattal kapcsolatos kusza gondolataimat,
végül mégis úgy döntöttem, hogy inkább nem bolygatom ezt a kérdést,
elvégre is hová lenne a varázslat, ha minden gyermek szájába rágnánk, hogy
miért élvezi annyira azt a mesét, amelyben a legkisebb királyfi
felülkrekedik a hétfejű sárkányon.
[1] Fontosnak tartom megjegyezni, hogy jelen esszé a
2003-ban megjelent első sorozattal foglalkozik, amely elsősorban Mizushima
Seiji rendező munkája, ami nyomokban tartalmaz a képregényből átvett
elemeket, ám egy teljesen más történetet mesél el, míg a második évad (2009) a
képregény minél pontosabb adaptációját tűzte ki célul.
[2] A karakterek elmondása szerint az alkímia a
szétbontás és újra összeállítás tudománya – az alkímiai reakció pedig az anyag
megértését, szétbontását és újra összeállítását jelenti –, így például egy
adott tárgyból létrehozható a megfelelő alkimista kör használatával egy
ugyanazon összetevőkből álló, mégis teljesen más tárgy.
